Egy árva lány naplóbejegyzéseiből - II. rész

Ekkor volt, hogy az Úrnak, a nagykalapos hölgy férjének, születésnapja volt. Hatalmas ünnepséget szerveztek neki. Sütemények, italok és finomabbnál-finomabb falatok voltak a terített asztalon. Én eddigi életemben még soha nem láttam annyi ételt, mint akkor.
A böség zavarában szenvedtem. Azt éreztem belül, hogy nincs igazság a földön. Az árvaházban , ahonnan jöttem, soha nem volt ennyi finom falat. Adni szerettem volna mindenkinek, akit ott hagytam.
Kiszaladtam a konyhába és kerestem egy hatalmas kendőt, majd észrevétlenül belopozva az asztal alá, leterítettem a kendőt és óvatos mozdulatokkal, néha-néha elcsentem pár ízes-jó falatot az asztalról. Gondosan becsomgagoltam a kendőbe, s már mikor úgy tűnt, hogy végre elég mindent összeszedtem, szaladtam az emeletre a kabátom és cipőm után.
Fejemben csupán egy gondolat élt: Menni, öltözni és elvinni mindent a többieknek.
Persze, a tervem dugába dőlt. Felfele a lépcsőn az Úr utánnam szólt. Egy pillanatra meghűlt ereimben a vér. Most mi lesz? Talán észre vett? Talán megfognak bűntetni?
Félve fordultam vissza a lépcső harmadik fokáról. Féltem, mert ha valami rosszat tettem, biztosan megfognak bűntetni. Az árvaházban mindig megbűntettek. Vagy sarokba állítottak, vagy egész nap nem kaptam enni. Olykor még meg is vertek.
Soha nem szerettem, mikor Lujze asszony előszedte a nádpálcáját és elkezdett számolni. Hiába, hogy semmi rosszat nem tettünk, őt ez soha nem érdekelte. Előszeretettel használta a pálcát. S ámbár sokszor nem voltam hibás, a kicsik verését gyakran válaltam a társaimmal együtt. Talán, én kaptam a legtöbbet. Mondjuk utoljára már nem is fájt annyira.
De most nem ez történt. Leérve a lépcső aljára az Úr kedves és lágy hangon ennyit mondott:
-Gyere közelebb! Ne félj, nem harapunk.
Egy pillanatra megnyugodtam, de ez a nyugalom nem tartott sokáig.
Az Úr két barátjával beszélgetett. A két barátja előkelő öltönyt viselt, szürke-csíkos nyakkendő és fehér ing kíséretében egy hatalmas fekete cilinder koronázta ezt a látványt.
Komoran néztek rám. Arcuk komoly volt. Félve nyítottam szólásra szám, mert hát köszönni kell, mégis csak illendő az ilyen.
De mielőtt bármit is mondhattam volna, az egyikük egy igen érdekes kérdést intézett az Úrhoz.
-Ez a te lányod?
Az Úr szívében, mintha egy pillanatra, bizonytalanásg lett volna, ahogy rám pilantott. Valami olyasmit éreztem akkor, hogy: "Ez?! Ez nem az én lányom! Ez csak egy árva gyerek, akin a feleségemnek megesett a szíve." Aztán, ahogy felpillantott és a két úrra nézett, én lettem teljesen bizonytalan. "Na, most mit fog mondani?"
Hiretelen megfogta a kezem és így felelt:
-Az én lányom! Az én egyetlen , gyönyörű kislányom. A legszebb csillag az égen. A legszebb tavirózsa a tavon. És az enyém.
Majd elvezetett. Tovább állt ő is a két úrtól.
Nem húzott maga után. Az én tempomban lépett. Nem sietett. Úgy éreztem magam mellette, mintha tényleg , de úgy tényleg igazából az ő egyetlen lánya lennék, akit megakar óvni valamitől, vagy inkább valakitől. De kitől?
Soha nem értettem az Úr felfogását. Ámbár, minden amit tett, azt okkal tette. Mindig! Soha nem volt olyan, hogy valamit ne valami okból kifolyólag tegyen.
De hiába volt mindennek meg a maga oka, én akkor még csak 10 éves voltam. Nem értettem az okokat. Nem is érthettem, s ha rá is kérdeztem néha, az Úr mindig az ölébe ültetett és szelíd arccal csak ennyit mondott:
-Ezt hiába is magyaráznám, te még kicsi vagy, s a rossz dolgok a kicsiket elkerülik. De majd ha nagy leszel, a rossz dolgok csak úgy jönnek majd, mint eső után a Szivárvány, és akkor majd döntened kell. De most még kicsi vagy.
Most nem mondott nekem semmit. Csak vezetett. A lépcső felé mentünk. Nem értettem, hogy miért pont a lépcső? Vajon, megselytette a tervem? Mondjuk, teljesen mindegy volt, mert tudtam, hogy okkal megyünk a lépcső fele. Csak azt nem tudtam, hogy mi okból..
Ahogy felértünk a lépcső tetejére, a szobám felé vettük az irányt. Az Úr kinyította az ajtót. Hirtelen az ugrott be a fejembe, hogy most be fog zárni a szobába. De mi rosszat tettem? Én mindig próbáltam jó gyerek lenni..
Hirtelen annyi félelem gyűlt össze bennem, hogy 100 vonat vagonba sem fért volna bele.. Megszíd? Bezár? Megver? Mi lesz most velem? MIt fog tenni? Nem tudtam a szeméből eldönteni...
De minden elképzelésem felülmúlta, amikor felkapcsolta a szobámban a villanyégőt és leültetett az ágy sarkára.
Mondani szeretett volna valamit, de láttam az arcán, hogy ő sem tudja hogyan fogjon hozzá. Gondterhelt volt az arca, de nem olyan, mintha valami nagy világfájdalmi problémája lenne, hanem csak olyan, mint aki nem tud hogyan elmagyarázni egy viszonylag egyszerű dolgot. Ráadásul én gyerek voltam.
Hogyan is váratná el, hogy egy gyerek megértse a legegyszerűbb felnőtt problémáját?
Aztán végül nagy levegőt vett, majd mosolygós-vidám arccal rám nézett és ezt mondta:
-Tudod, vannak emberek, akik nem értik meg. Ezek a rossz emberek. Ők néha gonoszak is tudnak lenni. Pedig, ők valójában nem gonoszak, csak valami olyan rossz dolog történt velük, amely gonosszá tette őket. És azt szeretnék, hogy ne csak nekik, hanem minden embernek rossz legyen...
Az Úr csak mondta, és mondta, de hiába mondta, mert én már rég tisztába voltam a rossz és gonosz fogalmával.
Mindennek ellenére végig hallgattam azt amit mondani szeretett volna. Türelmes voltam vele szemben.
Aztán, amikor befejezte mindazt amit mondani szeretett volna, hozzám fordult. Akkor ijedtem meg elöszőr itt tartozkodásom alatt. Az Úr sírt...
De miért sír? Mit tettem már megint? Én bántottam meg? Miattam sír?
Szomorúság járta át a szívem. Nem tudtam, hogy most mi baja. Szerettem volna segíteni rajta egy jó szóval, történettel. Soha nem szerettem ha valaki sírt. Olyankor én is szomorú lettem. S a szomorúságot soha nem állhattam.
Megakartam kérdezni, hogy miért sír, de valahogy nem mertem. Valahol legbelül féltem az Úrtól, ámbár tudtam, hogy nincs okom a félelemre.
-Szeretlek kicsim!
Erre a mondatra felkaptam a fejem, de reakcióm későinek bizonyult. Mire tudatosult fejemben a mondat, az Úr már szorosan magához ölelt. Sírt. De most úgy éreztem, hogy nem a szomorúság miatt sír. Örömében sírt.
Hirtelen az öröm fogalma körül pásztáztak gondolataim. Miért örül? Boldog talán? Esetleg, valami jó dolog történt? Én miattam?
De ezen kérdések megfogalmazása már sok volt nekem. Kíváncsiságom betetözőtt és belül éreztem, hogy most már muszály megkérdeznem:
-Mit tettem, hogy az Úr ennyire boldog?..

[...]